A diagnózis után két nappal már az onkológusnál landoltam.

Nem két hetet kellett várni, mint a tükrözésre és az azt követő diagnózisra, mégis legalább annyinak tűnt.

Hiába dolgoztam közben reggeltől estig, a gondolataim csak e körül jártak. Borzasztó érzés volt. Felmerült bennem rengeteg kérdés. Elkezdtem keresni a témában néhány információt. Elsősorban az orvosról. Mire a rendelőbe értem, már megtudtam róla néhány dolgot és ez egy kicsit megnyugtatott. Szimpatikusnak találtam az írásai és a szakmai tudása alapján. Később is az maradt...

Végre elérkezett a nap. Dolgozni mentem reggel...nem is emlékszem rá, hogyan sikerült helyt állnom. Egyre idegesebb lettem, ahogy közeledett az időpont. Egy órával azelőtt kaptam egy sms-t. Kedves ismerősöm azt írta, szívesen elkísér és csak akkor mondhatok nemet, ha valaki más velem megy, vagy ha ragaszkodom ahhoz, hogy egyedül menjek. Dehogy ragaszkodtam...és nem is volt más. A lényeg az volt, ismét nem voltam egyedül.

Eljött a munkahelyemre, együtt mentünk a belvárosi rendelőbe. Emlékszem, végig nagyon feszült voltam...és valószínűleg rettenetesen idegesítő. Hosszúnak tűnt az út, pedig valójában nem az. Bejelentkeztem, sorszámot kaptam, majd egyik székről ültem a másikra.

Szembesültem vele, hiába van időpontom és sorszámom, ez itt mit sem ér. Az onkológián mindenkivel annyit foglalkoznak, amennyit a beteg igényel. Azt hiszem, az én igényeim messze alul maradtak a szokásosnál. Úgy tűnt, vártam vagy két órát a sorra kerülésig, de öt perc múlva már ki is jöttem a rendelőből. Hogy valójában mennyi idő volt, fogalmam sincs...

Úgy közlekedtem a diagnózis óta, mint aki más világban él. A környezetem ebből annyit észlelt, hogy szótlanabb és mosolygósabb vagyok a megszokottnál. Úgy nézhettem ki, mint aki nyugtatókat szed. Pedig csak a műtét körül jártak a gondolataim, és minden cselekedetemet rutinszerűen végeztem, ami a szakmámban eléggé veszélyes.

Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem két nap alatt, de alig tettem fel néhányat. A rendelőbe lépve, mintha elszállt volna minden aggodalmam. Kedves, mosolygós arcok fogadtak. Az asszisztens és az orvos is nagyon megnyerő modorú volt, rendkívül barátságosak. Olyan nyugalom áradt belőlük, hogy rögtön megnyugodtam. Persze, a rutin meg az évek...biztosan tudják, hogy a beteg ilyenkor önmagán kívül van.

Miután röviden elmondtam, miért kerestem fel, megnézte a leleteimet és ismét megnyugtatott. Lerajzolta, hogy néz ki a gyomor, és körülbelül hol lehet a baj (ráktól, tumorról, daganatról...ebben a rendelőben sem beszéltek, csak elváltozásról). Attól függően, hogy milyen állapotban van a gyomor, mekkora az elváltozás és az milyen közel esik a gyomorszájhoz, teljes vagy részleges gyomoreltávolításra kerül sor.

Ez a hír még inkább lelassított...végképp elvesztem. Nem elég, hogy felvágják a hasam, lehet, hogy gyomrom sem marad. Azt gondoltam, én laikus, hogy kimetszik a daganatot, elvesznek egy részt a gyomorból - nyilván -, ahhoz ejtenek rajtam némi sebet és már mehetek is vissza dolgozni. Ehhez képest lehet, hogy megszabadítanak egy teljes szervtől.

Nem tudom, ismét mennyi időt vett igénybe, mire felocsúdtam a sokkból, csak azt hallottam meg, hogy nem kell aggódnom, gyomor nélkül is élhetek teljes életet.

Ezzel a mondattal a fejemben léptem ki az ajtón. Bár az is megmaradt, hogy hamarosan jelentkezik az orvos a kórházi időponttal, telefonszámot cseréltünk, és a papírokat postán küldi...biztosan el is köszöntünk, de ez a rész (is) teljesen homályos.

Újabb várakozás...a lehető legrosszabb dolog a világon, a bizonytalanság érzése után. Másnap már fel is hívott, hogy a következő hét csütörtökén be kell mennem a kórházba, és másnap meg is műt.

Addig kért még néhány vizsgálatot, amihez előzőleg adott beutalót (nem emlékszem, hogy mikor)...és ismét a várakozás.

Bementem dolgozni minden nap. Emberekkel vettem körül magam ahelyett, hogy itthon agyaltam volna. Bár, esténként megtettem és el is kezdtem nézegetni az interneten, milyen az élet gyomor nélkül. Szinte biztos voltam benne, hogy teljes eltávolításra kerül sor.

Akkor még kicsit örültem is, hogy nincs túl sok minden, mert ha tudtam volna, hogy mi vár rám, biztosan nem vágok (vághatnak) bele (belém).