Sajnos - egyelőre - nem az a bizonyos 9 hónap, ami a legtöbb embernek (elsősorban nőknek) eszébe jut...de nem adom fel, ez a következő cél... Ennek a kilenc hónapnak az első harmada szintén gyötrelem volt. Célja pedig ugyanaz: egy új élet kialakítása. Néha újult erővel, de leggyakrabban azzal a gondolattal vágtam neki minden napnak, hogy "remélem ez lesz az utolsó és nem lesz következő reggel...". Szomorú, de igaz. Többször jutott eszembe, hogy könnyebb lenne feladni, mint az, hogy végig tudom csinálni. Nem láttam ugyanis a végét, szinte semmilyen pozitív eredményt.

Nem szívesen gondolok vissza erre, így meg is torpantam az írásban. A legnehezebb dolgokkal kell szembe néznem. A mai napig megkönnyezem, de már nem adhatom fel. Elkezdtem valamit, amit szeretnék végigcsinálni. Ezzel segíteni magamon, hiszen kiírom a fájdalmat, a gyötrődést (ez is egyfajta terápia) és segíteni azokon, akik hasonló dolgokon mennek keresztül. 

A mai napig, ha elmegyek a kórház előtt, összeszorul a szívem. Eszembe jut az a kétségbeesés, amikor álltam a kijáratnál két héttel műtét után és csak arra tudtam gondolni, mi lesz velem, hogyan tovább?! Akkor még nem sejtettem, hogy csak most jön a neheze.