Egy kedves ismerős által elém került a 9 hónap című bejegyzésem. Elolvastam. Azért furcsa ez, mert nem szoktam. Egyszer átfutom, mielőtt közzé teszem és megyek tovább. Rosszul csinálom. Hiszen erőt ad. Nekem. Másnak már más módon adom, ha kéri...de ez már csak rólam fog szólni. Az új életemről, az érzéseimről, a gondolataimról. Azóta újra eltelt 9 hónap. Nem zökkenőmentesen. Nem szoktam tőmondatokban írni. Talán ez is azt jelzi, hogy valami nem kerek. Elakadt. Nem kicsit. Az év első pár hónapja nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Ettől egy kicsit - vagy inkább nem kicsit - feszültebb lettem a kelleténél. Mindent toltam magam előtt, amit ki kellett volna adni. Ehelyett újabb információkat, tapasztalatokat gyűjtöttem. Végül már zsongott a fejem. Ez így nem mehet tovább. A másfél éves kontroll eredményei is ezt mutatják. Vészes vérszegénység...nem nagy ügy ahhoz képest, amin keresztül mentem. Az állapotommal együtt jár... Csak az ember folyton fáradt, képtelen koncentrálni, érzi, hogy tehetetlen, lelkileg van benne erő, de a teste nem támogatja...Kiborító tud lenni. Ha lehet rajta változtatni és én hajlandó lennék ezért egy kicsit szenvedni, akkor ezt az állapotot miért kellene elfogadni? Más utat kell találni...csak már fárasztó. Ha már életben maradtam, szeretném kihozni az állapotomból a legjobbat. Dühít, ha ezt nem tudom megtenni...A düh és tehetetlenség, feszültség miatt, vagy talán csak valóban a műtéttel járó hegesedés okán, de ismét növesztettem valamit. Még nem tudni mit...eltávolították ugyan és az orvosban teljesen megbízom, mégis bennem van a félelem és a várakozás miatti feszültség. Orvosaim biztatnak, de az áment mégiscsak a patológus mondja ki...talán hamar és talán nekem kedvezőt. Sokan azt gondolták (én csak reméltem), hogy felépülök a műtéti sokkhatásból, és halad minden a maga útján...de nem így van. Csak a döglött hal úszhat az árral. Kicsit morbid kifejezés, de tekintettel a körülményekre, talán belefér. Ezt az utat már egyengetni kell. Folyamatosan, napról napra. Az életem a tét... Sosem voltam maximalista, mert volt bennem mindig egy nagy adag lustaság, ami néha előtört és ragaszkodott hozzám, de ami iránt elköteleződtem, azért felelősséget is vállaltam. Ilyen a munkám, a honlapom, a kiadvány, amit régóta szerkesztek, de a rengeteg új információ miatt egy nagy halmaz lett...és ez a kis blog. A kiadványban és a weboldalon a mindennapi élethez szükséges útmutatók, tapasztalatok vannak...de itt, a saját élményeim. A statisztika alapján sokan olvassák. Eddig csak pozitív visszajelzést kaptam, mégis nehéz dolgom van. Felelősséggel tartozom azért, amit leírok. Azért kezdtem el, hogy reményt adjak sorstársaimnak és a körülöttük lévőknek, valamint, hogy kiírjam magamból a fel nem dolgozott érzéseket. Leírom a nehézségeket, de ezt úgy kell tennem, hogy még véletlenül se érezze senki azt, hogy fel kell adni, nem érdemes tovább csinálni.