Lassan két hónapja nem írtam semmit. Tomboltak bennem az érzelmek. Akkor, amikor már azt gondoltam, túl vagyok a nehezén, már csak fejlődés jön, visszaesés nem...legalábbis érzelmileg.

Nagyot tévedtem. Eljutott az agyamig, hogy mi is történt velem az elmúlt pár hónapban. Nem tudtam mit kezdeni a folyamatosan változó hangulatommal. Egyszer azt éreztem, most már csak pozitív dolgok történhetnek velem, aztán hirtelen ez átfordult melankóliába. Semminek nem tudtam igazán és tartósan örülni.

Háromszor jutottam el arra a szintre, hogy nincs értelme az életemnek tovább...és háromszor jött a telefon, az utolsó pillanatban...három barátnőtől, akik hirtelen kizökkentettek ebből a mély depresszióból, és ismét úgy éreztem, ha végigmentem a legnehezebb dolgokon, már nem adhatom fel. Próbáltam azt mutatni mások felé, hogy minden rendben van...de nagyon nem volt. Csak a szüleim és a párom előtt nem játszottam el az erős nőt...megromlottak a kapcsolataim.

Azóta a szülőkkel nagyjából rendbe jöttek a dolgok, de a párom elhagyott. A legrosszabb az volt, hogy tudtam, jelentős mértékben hozzájárultam ahhoz, hogy ez megtörténjen. Mindkettőnket megtört, amin keresztül kellett mennünk. Egy erős, tartós kapcsolatot is meg tud ingatni az egyik fél folyamatos hangulatváltozása...de nem csak nekem volt és a kapcsolatunk is csak pár hónapja volt szorosabb.

Mindketten instabilak voltunk, külön-külön is. Sovány vigasz, de talán rosszkor találkoztunk, rossz időben. Van ilyen. De attól még fáj. Igaz a mondás, mely szerint akkor szeress igazán, amikor a legkevésbé érdemlem meg, mert akkor van rá a legnagyobb szükségem.

Könyveket olvastam...mindegyiket körülbelül a feléig. A kezdeti lendület után mindig rájöttem, csak addig segít, amíg olvasom, vagy közben találtam valami mást, ami jobban segíthet. Nyilván semmi nem segített abban az állapotban. Barátnőkkel találkoztam, moziba jártam, lecseréltem a ruhatáramat. Ideig-óráig pozitívan hatott rám. De nagyon sokat voltam egyedül...végül kitaláltam, visszamegyek dolgozni. Jött az újabb dilemma: mikor és hova, milyen munkakörbe? Természetesen szinte naponta változtak az elképzeléseim. Már saját magamat nem tudtam követni. Közben persze elvártam volna, hogy mindenki megértsen.

Elkezdtem nyelvet tanulni és edzeni. Kifejezetten jól esett a mozgás. Másképp néztem a tükörbe, elfogadtam, hogy jelenleg 38 kg vagyok ugyan, de ez nem végleges, tudok rajta változtatni és újra éreztem magamban azt az erőt, ami mindig segített legyőzni a nehézségeket. A mérleget eltettem, már nem hagytam, hogy elkeserítsen. Szinte napról napra láttam magamon a változást. Ez még több erőt és lendületet adott ahhoz, hogy tovább csináljam, amit elkezdtem. Végül sikerült megtalálni a megfelelő munkakört és az időpontot is, amikor kezdhetek...szerencsére nem volt távoli.

De miért is lenne végre minden happy és kerek. Az nem az én életem lenne...Azt gondoltam, végre elkezdődhet az igazi élet, küzdelmekkel teli ugyan, de már pozitív hatásokkal. Naiv vagyok, ezt mindig is tudtam...Egy héttel ezelőtt meghalt a nagyapám. Alig elkezdtem dolgozni, próbáltam a munkára koncentrálni, a kollégák nagyon vártak már, és ez örömmel töltött el. Nem tartott sokáig ez az öröm. Túl vagyunk a temetésen...már nincs nagyapa és nagymama, sem anyai, sem apai ágról. Üresség van...olyan, mint műtét után...amikor éreztem, hogy kivágtak valamit a testemből, az életemből. De nem hagyhatom, hogy maga alá gyűrjön minden fájdalom. Ezt én már nem engedhetem meg magamnak. Soha többé...

Hétfőtől ismét munka, tanulás, evés-ivás (ami már jól megy) és a testedzés. Most már tényleg csak jó dolgok jöhetnek. Negatív érzelmeket, negatív embereket nem engedek be az életembe. Így hát elfelejtem végre a "kedvest" is, akivel már csak bántani tudjuk egymást. Elengedem, és megbocsátok neki...de elsősorban magamnak, mert végre én vagyok a fontos, én vagyok az első. És ez nem egoizmus. Egyszerűen csak megtanultam elfogadni, tisztelni és szeretni magam. Tudok tiszta fejjel gondolkodni, az érzelmeimet kordában tartani és a jövőbe nézni. Ma már 41 kg vagyok...semmi nem állíthat meg és nem törhet le többé.

~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~

Ha valaki azt akarja, hogy jelen legyél az életében, az helyet csinál neked benne. Nem kell megküzdened a helyért. Ha olykor megbánt téged, nem indokot keres a tettére, hanem a bocsánatodat. Ne erőltesd rá magad olyasvalakire, aki nem ismer el téged, és ne feledd, akinek fontos vagy nem csak akkor áll melletted, amikor a legjobb formádat hozod, hanem akkor is, amikor a legrosszabb passzban vagy.

~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~