Belevágok...a közepébe. Csak úgy, mert most ez kell. Nem megrágni a szavakat, nem sorba rendezni a gondolatokat, nem elnyomni az érzelmeket. Csapongok? Lehet... Nem, nem lehet. Igen! Vállalom. Nem nyomom el, ahogy eddig. Amitől beteg lettem.

Mitől legyek kiegyensúlyozott? Csak azért, mert két év után ez már elvárás? Ki várja el? Mindenki, akinek fogalma sincs, milyen érzelmi hullámokon lovagol egy 'volt' rákbeteg. Teljes gyomoreltávolítás, mindössze 35 évesen. Drasztikus fogyás. Nehéz felépülés, ami még most is tart. Begyullad a seb, folyik belőle a genny, ami ekkora műtét után természetes. Mármint az orvosnak. Próbálom megérteni, elfogadni a helyzetet - nem könnyű. De bízom. Magamban, a felépülésemben, az orvosban, aki műtött. És hirtelen elveszítem. Elhunyt. Sokkolt. Örök hála neki, mert megmentette az életemet, de most egyedül maradtam...ismét levette rólam a kezét valaki, aki biztonságot adott. Pedig mindig is azt kerestem...még nincs meg. Emberek jönnek-mennek, átjáróház az életem. Egyik pillanatban azt gondolom, ez így természetes. Aztán hirtelen sok lesz. Mindenki tanít valamit. A jó dolgok rövidebb ideig maradnak, a rosszak kicsit tovább időznek. Értem én, tanulni kell. De néha a diák túlcsordul. Túl sok az információ, ráadásul egyszerre jön. Pedig most pont nem ez kell(ene). A gyógyuláshoz harmónia, gondtalanság, önfeledtség, hogy valaki levegye rólam kicsit a terhet. Nem, nem feltétlenül a lelki terhet.  De senki nem teszi. Inkább tesz rá egy lapáttal. Egyedül vezetem a háztartást, az életemet, öt hónap után visszamentem dolgozni, próbálom megfejteni betegségem okát, változtatok dolgokon, hogy gyógyuljak testileg-lelkileg, blogot kezdtem, könyvet írok a tapasztalataimból, sorstársaknak segítek, építem magam, próbálok egészséges emberként helyt állni a társadalomban, minden téren. Kritikák vannak, hiszen ez a legkönnyebb. Kevés a blog, nem adtam még ki a könyvet, még mindig gyűjtöm hozzá az információkat... Igen. És? Utánam lehet csinálni. Erős vagyok? Igen. De ennek nem azt kellene jelentenie mások számára, hogy én mindent elbírok, rám lehet pakolni mindent. Végigcsináltam olyan dolgokat, amelyek példa értékűek. Mindenkitől ezt hallom. De ami mögötte van: a szánalom, vagy éppen az irigység. De jó nekem, milyen trendi, vékony vagyok, lelkileg pedig bivalyerős...de a körülmények nem kellenének. Senki nem akar minden nap főzni, minden héten háromszor jógázni, vagy más sporttal foglalkozni...a naponta felbukkanó nehézségeket pedig nem is említem. Őszinteség? Arany középút? Hol vagytok??? Igen, ez egy segélykiáltás... Rá kell jönnöd, nem tudsz mindent megváltoztatni. Néha nem is hagyják. Még mindig tanulni kell belőle, de inkább felemészt és hagynád.

Kapcsolatok, mielőtt kialakulnának, hirtelen véget érnek. Valamelyik csak úgy, szó nélkül. Másik hangos szóval. De a lényeg, ahogyan jönnek, hirtelen, úgy mennek is. Ezen a területen is van mit tanulni. Mikor avassam be a számomra idegen embereket a mélyebb életembe, az elmúlt két évembe? Tagadjam le? Adjak elő egy hangzatos mesét, találjak ki egy jó marketinget? Nem bírom a hazugságot és a félrevezetést. Ezzel viszont vállalnom kell a megbélyegzést. Jó szűrő...szól a vigasz. De mindenkit kiszűr, ez a baj...

Ezek a gondolatok nem ide illenek? Lehet. De én vagyok, és vállalom. Túl sok? Lehet. De többé nem nyomom el. Tömény érzelmek...így kezdtem.