2008. őszén már volt egy rosszullétem, amit komolyabban kellett volna vennem. Hetekig nem ettem egész nap szinte semmit. Ha rosszul éreztem magam, nem erőltettem az evést, ittam egy kávét, sok tejjel és sok cukorral.

Akkoriban új életet kezdtem. Más, számomra addig teljesen ismeretlen városba költöztem, munkahelyet váltottam. Hátrahagytam a nehezen megszerzett barátokat, ismerősöket, kollégákat; a lakásomat, autómat; vagyis az addigi kényelmes életemet.

Azt gondoltam, a megváltozott körülmények, a stressz okozza a problémáimat, hiszen mindig az volt rám jellemző, ha feszült voltam, nem tudtam enni. Vártam, majd elmúlik.

Nem múlt el, sőt... a tünetek egyre erősebbek lettek. Egyre többször fájt a gyomrom, ha enni próbáltam, már nem ment le semmi. Folyton hányingerem volt. A szervezetem jelezni próbálta, hogy baj van, de én ügyet sem vetettem rá. De a szervezet nem hagyja magát...egy vasárnap reggel nem tudtam felkelni. Délben már sikerült, de elájultam. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire észhez tértem, de nagyon megijedtem. Visszafeküdtem. Jól voltam, de amint felkeltem, iszonyúan szédültem. Ha csak egy kicsit megmozdítottam a fejem, már forgott a világ velem.

Természetesen másnap bementem dolgozni, de nagyon rosszul néztem ki, elküldtek orvoshoz. B-vitamin injekciót kaptam minden nap, valamint étkezési tanácsokat. Hamar jobban lettem, és mivel a semmittevést nem tudom elviselni, nem tudok csak magamra figyelni és csak magammal foglalkozni, két hét után rábeszéltem az orvost, hogy visszaengedjen dolgozni.

Sikerült pár kilót felszedni, és elkezdtem rendesen enni. Majd újabb nehézségek és megpróbáltatások kezdődtek, ami miatt ismét visszaestem. Nem voltam ugyan annyira rosszul, inkább hullámzó volt. Néha jól ment az evés, de többször sehogy. Béltisztítást csináltam, ami nagyon jól esett. Volt egy bevált szer, amit kúraszerűen használtam.

Egy idő után viszont nem használt, inkább kifejezetten rosszul éreztem magam tőle. Sejtettem, hogy nagy baj lehet. A kísérő tünetek miatt azt gondoltam, gyomorfekélyem van.

Ismét az orvosnál kötöttem ki, de nem tetszett a javaslata: gyomortükrözés. Próbáltam kibújni alóla. Sikerült is egy ideig, többféle vizsgálatra elmentem, de csak a lelkemet nyugtattam vele. Tippeket kaptam...talán gluténérzékenység. Ha sok tejet iszom, akkor talán laktózérzékenység. Komolytalan vizsgálatok, komolynak tűnő szakemberektől. Nem szabad játszani ezzel, most már tudom.

Semmilyen diéta nem használt. Nem maradt más diagnózis, mint a stressz. Gondoltam, pihenek kicsit. Terveztem egy görögországi nyaralást, teljesen egyedül. De valami azt súgta, ne tegyem. Közeledett már a szabadság ideje, de csak halogattam a dolgot, nem mentem el egyik utazási irodába sem, pedig több utat is kinéztem magamnak.

2011. őszén végül úgy döntöttem, rászánom magam egy kivizsgálásra. Kerestem egy gasztroenterológia központot és bejelentkeztem tükrözésre. Természetesen altatásban. Két hét múlva kaptam időpontot. Ahhoz képest, mennyi ideig halogattam a dolgot, az a két hét gyorsan eltelt.

Majdnem egy órán keresztül tartott az amúgy 5-10 perces vizsgálat, melynek során kiderült, vérző gyomorfekélyem van. Mintát is vettek, amire újabb két hetet kellett várni. Gyógyszert kaptam, ami sokat segített és elég gyorsan, egyre jobb étvágyam lett, a hányinger és az ételundor teljesen megszűnt.

Ez a két hét már egy kicsit hosszabbnak tűnt, hiszen szövettani eredményre vártam...pszichésen egy kicsit megterhelő, annak ellenére, hogy egy percig sem gondoltam, nagy baj is lehet. Azért mentem el a vizsgálatra, mert meg akartam nyugtatni magam, ez tényleg csak stressz, vagy ételallergia, de belül minden rendben van. Életmódot kell változtatni, amit orvosi felügyelet alatt teszek meg.

Eltelt a két hét. Szerettem volna megcsináltatni egy tesztet még aznap, hogy kiderüljön, gluténérzékeny vagyok-e. Az asszisztens megnyugtatott, ha erről van szó, akkor azt a patológus beleírta a szövettani eredménybe. Láttam rajta, hogy kicsit zavarban van, de még akkor sem sejtettem semmit. Pár perc múlva az orvos közölte, sajnos rosszindulatú elváltozást találtak, a műtét elkerülhetetlen. Kérdezte, haragszom-e rá, hogy van-e ismerősöm, aki a továbbiakban kezelne, vagy ajánljon valakit...

Szinte nem is hallottam, amiket mond és kérdez. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy műtét...felvágják a hasamat...nem hittem el, hogy ez velem történik, mindig rettegtem ezektől a dolgoktól.

Végül kértem, hogy segítsen, mert nekem nincs ismeretségem. Fel is hívta az ismerősét, aki két nap múlva fogadott az onkológiai rendelőben. Elmondta, ő tud segíteni, ha esetleg további kezelésekre is szükség lenne. Fel sem fogtam, hogy kemoterápiáról és sugárkezelésről beszél. Azt pedig végképp nem, hogy az a rosszindulatú elváltozás, tulajdonképpen gyomorrák.

Valahogy, a könnyeimmel küzdve kikerültem az utcára. Telefonáltam...a főnökömnek, hogy megvan az eredmény, megyek dolgozni. Elmondtam neki a hallottakat, de még mindig nem fogtam fel, miről van szó. Beértem a munkahelyre, ahol már nagyon vártak, mert mindenki izgult értem. Elmondtam, mi a helyzet, nem nagyon tudtak velem mit kezdeni. Úgy éreztem, kerülnek. Rossz érzés volt. Megbeszéltük, hogy nincs sajnálkozás, kesergés, így mindenki sok erőt és kitartást kívánt. Akkor még nem tudtam, hogy tulajdonképpen mihez és, hogy milyen nagy szükségem lesz rá...