...amikor rájössz, hogy betegen/gyógyultan/lábadozva/keményen harcolva...nem vagy senki.

Amikor nem adhatod igazán önmagad. Amikor félsz megmutatni, valójában milyen vagy. Összetörsz, bár nem kellene. Hiszen erős vagy. Túl vagy kemény leckéken. Tény, hogy van még mit tanulni...a világról, a körülötted lévőkről, önmagadról. Kemény. Elfogadni kemény. Változtatni...mit tegyél... Játszd meg magad? Holott mindig az őszinteségért harcoltál?!

Ha gondolataid, szavaid e körül forognak, könnyen megkapod, lépj tovább. Ha eljátszod, hogy erős vagy, akkor azt gondolják, érzéketlen is. Ismét témánál vagyunk: arany középút. Létezik vajon? Vagy csak én keresem szakadatlanul...?

Hajtasz, gürizel, csinálod, felejtesz, de azért ott van...azt hiszed, hogy jól megy. Kritika...az is megy. Mindenkinek, akinek halvány fogalma nincs arról, mi zajlik körülötted, benned. Akinek fogalma nincs arról, milyen érzés fél lábbal a sírban lenni. Kérem szépen, engedtessék meg nekem, hogy szabadon fejezzem ki gondolataimat és érzéseimet. Túl sokan vannak a könnyelműen ítélkezők. Ítélkeznek, mert gondolkodni nehéz. Kijön, aminek ki kell jönnie. Ha valakinek ez nem tetszik, csak azért lehet, mert nem tud igazán őszinte lenni. Sem magával, sem másokkal szemben. Nekem ez miért fáj? Nem fáj. Fájjon az ítélkezőnek. Sokan ismernek. Sokan ismerik a helyzetemet. Sokan ismernek hasonló helyzeteket. Mindenki megérti mit írok, aki volt már padlón valamilyen formában. Aki nem érti? Az majd fogja... Aki nem akarja? Az is fogja...én sem akartam... Úgyhogy tudom, miről írok.

Nincs bennem rosszindulat. Nem vagyok görcsös, dacos, rögeszmés és nem élek a múltban. Tanulni viszont kénytelen voltam belőle. Még sincs bennem harag, sem félelem, sem sérelem, sem csalódottság. Csak őszinteség, ami távozik. Tudom, a mai világban ez nem menő. Multiban nőttem fel. Az életem nagy részét most is ott élem. De csak a rezsire valót. Hazahozni nem vagyok hajlandó. Ahogy elvinni sem itthonról az érzelmeket. Mindennek megvan a maga helye. Tudok különbséget tenni. Alázat és elfogadás? Kemény szavak...pláne egy nulla élettapasztalattal rendelkező embertől... Igen, ez egy ember kritikája. Felém. Anélkül, hogy ismerne. Csak önmagát látja. Csak önmaga fontos. Száll virágról virágra. De megnyugvást sehol nem talál, otthonra nem lel senki mellett, mert nincs meg a belső otthon, a csend. Csak a felesleges csacsogás, önfényezés, öntömjénezés. Ilyen emberekre, ebben a helyzetben, sőt, semmilyen helyzetben nincs szükségem.

Kiragadtam a tömegből egy példát, de számtalan hasonló ember vesz körül. Nem a hétköznapi életben, hanem a magánéletben. Az utóbbiban az a szép, hogy mi magunk alakíthatjuk, csak rajtunk múlik, milyen emberek vesznek körül bennünket gyógyulásunk útján és milyen szintű kapcsolatokat alakítunk ki stabil testi-lelki állapotunk megtartásához. Ez az a minőség, amire nincs szükség. Ez az a lehúzó erő, ami a fenti példában van. Ez az egyik olyan minőség, ami nem segít hozzá a régi minták letételéhez. Pedig ez kell. Nagyon kell! Tudom, a kapaszkodó is kell. Jól jön minden segítség, de nem mindenáron, mert ez nem segítség. Nem az a fontos, hogy sok emberrel vegyük körbe magunkat, hanem az, hogy minőségi kapcsolatokat alakítsunk ki. Szakítani kell sok régi ismerőssel? Egy eddigi, megszokott élettel? Igen! Hiszen abból a forrásból jött elő a betegségünk. Nem táplálkozhatunk ugyanabból, mert az eredmény nem lehet más. Nehéz. Tudom jól. De igazán megéri!

Úgy tűnhet, hogy megint elkanyarodtam a témától. Pedig nem. Jó tudni és minél előbb elkezdeni cselekedni. Talán még a kórházba kerülés előtt, mert ott kezdődik minden. Ott kezdődik az új élet. Miért ne rövidítsük le a szenvedést, ha ez lehetséges?!

Ez a blog kicsit más, mint a többi. Két évvel a történtek után íródik, folytatódik. Talán azért kell így lennie, mert más szemszögből tudom megközelíteni a dolgokat. Kicsit, mintha kívülállóként írnám a sorokat. Azok a mindennapi félelmek, fájdalmak már nincsenek benne. Sem a kétségbeesés, csak a lényeg.Talán segítség lehet, hogy ne ragadjunk le az adott pillanatban. Merjünk távolabb nézni és mindenképpen remélni, hogy egyre jobb lesz. Soha nem felejtem el a leglényegesebb dolgokat, a legnehezebb kihívásokat. De tudom, hogy végig lehet csinálni. Előttem nem volt példa. Számomra nem volt kapaszkodó. Csak a saját hitem és a hihetetlen élni akarásom, amit azelőtt sosem ismertem.

Nagyon sok sorstársamat kísértem végig a felépülés útján. Kivel szóban, kivel írásban, kivel családtagok, barátok közvetítése által. Mindenkit addig, amíg igényelte a segítséget. Nagyon sok tapasztalatot szereztem általuk is, hiszen mindenki másképp éli meg az adott helyzeteket. Viszont így láthattam, mi az, ami szinte mindannyiunkban közös. Ezeket a lényeges dolgokat fogom a továbbiakban leírni. Kezdve a kórházba vonulásomtól, a stabil állapot eléréséig.

Végül pár szóban magamról, röviden és tömören megfogalmazva:

Kicsit romantikus vagyok, mert szeretek álmodozni. Kicsit őrült, mert valóra is váltom őket. Szerelmes, mert nagyon tudok szeretni. Kicsit szomorú, mert csalódtam is már, és egy kicsit erős is, mert mindig talpra tudok állni!

...és, ha nekem sikerült, akkor kedves sorstársaim, mindez mindannyiunknak sikerülhet! Soha ne adjuk fel!